A régi tükör takar, de én érzem belül
Az óra kattan, lassan merül
A test, mibe a teremtő szele
Szórakozva, szuszra lehelte bele
Hogy olcsó gyári szív dobbanjon benne
S ördögi Lucifer régóta fente
Kését az Istennel vált-vállhoz vetve
Tőlünk a mindent visszaszedje
Még nálunk a tudás, az élet nevű méreg,
Elalszol, repülsz, mér már a mérleg
Kileng. Mennyi a lelked súlya?
21 gramm, de ezt mindenki tudja

Szalmakalapomban a világűr végén,
Lógatom a lábam. A nem létező részét:
Bámulom. Szotyit köpök a mélybe.
Lehet-e a végtelen a mindenek vége?

Eldől egy nyolcas, csendeset puffan
Tudatlan tudatodban a válasz ott van,
Mélyen bent, erős kapuk mögött,
Sötét szobába lámpa fénye szökött
Fuvallatként az ajtó alatt
De belül minden láthatatlan maradt
Végtelen-e vajon a pupilla mélye
Vagy ott vár ránk a pálcikák éle?
Csarnokvízben evezve mutatom az utat
Minden elvész, csak az ösztön marad.

Szalmakalapban, hűvös nyári teraszon
Betakarsz egy pokróccal, én meg lassan elalszom
„Napozok, holddal", s egy ócska bordal
zakatol a fülemben miközben oldalt
fut ezer álmatlan estémnek a hege
szelüket csapják arcomba bele
S végül kérdem: hogy lehet az kérem
Hogy holtan lebegek egy medencében...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.